-Tata! Nem is vagy te olyan vén csóka! Tetszik a vezetési stílusod s az, ahogy szembenézel a veszéllyel!
-Hát igen nem félek vásárra vinni a bőrömet! - Válaszoltam büszkén!
-Sajna az enyémet se! - Tette hozzá a fiam halkan. A bandavezér nem foglalkozott a hozzászólásával. Lehet, nem hallotta, esetleg nem érdekelte.
-Amint összeszedem a cimboráimat, lenne kedvetek velünk táborozni az éjszaka?
-Mi, az hogy! Ti mesélnétek nekem motoros történeteket én még viszonoznám a második világháborús élményeimmel.
-Hurrá, érdekes éjszakánk lesz. - Jegyezte meg Louie, ám szavait egyikünk füle sem fogadta be.
Az esti szállás megbeszélés után nem sokkal, begördült a családom hiányzó része is.
Elmeséltem nekik az egész történetet. Feleségem nem repesett az ötlettől, hogy ilyen fajta emberek mellett kellene aludnia éjszaka. Ám az igen jó meggyőző képességemmel rá tudtam venni! Ilyen dolgokkal érveltem nála: ingyen szállás és étek, hatalmas buli lesz, kell, hogy a gyerekek lássák ezt a társadalmi réteget is és végül a kedvenc érvem: nyaralunk nem?
Amikor végre összegyűlt a banda, mindenki megpaskolta a vállamat, illetve mondott pár szót nekem. Néha nem tudtam eldönteni, hogy viccelnek-e vagy fenyegetnek. Emiatt úgy döntöttem, hogy az esernyőmmel fogok aludni, mivel ez bizonyosodott a bőröndömből a legjobb védekezési eszköznek.
Amikor a nap már alvásra készülődött megérkeztünk a táborhelyhez. Szemünket a következő látvány fogadta. Egy nagyobb tisztás tárult elénk. Ahol egy tucat sátor felverve logikai elrendezés nélkül (látom ezek sem voltak katonák). Koszos evőeszközök szanaszét hevertek a sárguló fűben. Üvegek valahol összetörve másutt ép állapotban hevertek a fűben. A tábor közepén egy hatalmas tűzrakó hely díszelgett. A várostól körülbelül tíz kilométerre lehettünk.
Járgányainkat a közelben raktuk le. Az esti programot a vezérük (később az est folyamán kiderült a neve, Vili) mondta el nekünk. Röviden szalonnasütés ivászattal kombinálva a meleg tábortűz mellett! Megmutatta a sátrunkat majd különböző utasításokat adott az embereinek. Valakit elküldött ételért, másikat italért, páran elmentek tűzifát szedni s a maradék pedig vízzel leöblítette a tányérokat. Erre azért volt szükség, mert egy nő volt a táborban ( a feleségem ) s a nők, nem ehetne koszos tányérból (próbált úri ember lenni de higgyétek el nem lettek tisztábbak az edények).
A sátrunk egyszerű volt. Egy hat személyes hálófülkéből és egy pár négyzetméteres előtérből állt. Ora gyorsan kitakarított mivel a sátor tele volt csikkekkel és üres üvegekkel. Közben néha engem néha magát szidta, amiért eljöttünk ide.
A tábortüzes rész nagyon bejött nekem! Jó nagy lángokat teremtettek a halott fákból! Nevettünk, viccelődtünk, egymásnak különböző történeteket meséltünk! Közben ürültek az üvegek. Amikor közel jártunk az új naphoz a feleségem elment lefeküdni a gyerekekkel. Ezután jött ám csak a férfias buli!  Egy-két motoros annyira berúgott, hogy majdnem összeverekedtek! Az egyik (azt hiszem Milgo volt a beceneve) pedig elintézte a kisebb dolgát a tábortűzben! Sőt két másik motoros ittasan át akarta ugratni a tüzet! Ám (sajnos) erről lebeszélték őket a társaik.
Vili folyamatosan velem beszélgetett. A buli a legérdekesebb résznél szakadt félbe! Pont akkor, amikor belekezdtem a második világháborús történeteimbe! Biztos eddigre már nagyon elfáradt az ifjúság!
Vili annyira megkedvelt, hogy másnap útravalóra adott egy kis ételt, italt nekünk. Sőt még a telefonszámát is átadta, s hozzá tette, ha bajba kerülnék, nyugodtan keressem meg őt. Miután mindenkit megölelt (kivéve a Milgo becenevű ugyan is őt nem találtuk meg reggel), tovább indultunk.

Közepes minőségi úton haladtunk. Miközben a kisebb kátyúkat kerülgettük. Megcsodálhattuk a minket körbe vevő tanyavilágot. Út közben megkérdeztem a gyerekektől, hogy mennyire tetszett nekik az este. Nem azt felelték, mint amire számítottam. Panaszkodtak, hogy rosszul aludtak. Semmibe nézték őket a többiek és épp, hogy csak kaptak valami ennivalót, végül még azt is kifogásolták, hogy egy tölgyfa volt az illemhelyük. Vajon mitől lettek ilyen elkényeztetettek a gyerekeim! Emlékszem 1944 nyarán egy erdőben harcoltunk németekkel. Lőszeren és puskán kívül semmilyen más felszerelésünk nem volt! Még ruhánk sem! Gallyakból meg levelekből készítettünk magunknak különböző ruhadarabokat. Bogarakat illetve kisebb emlősöket ettünk! A WC papír helyet, levelet használtunk!
Amikor elértem a történetemben ehhez a részéhez mindkét motor pufogni kezdett s leálltak. Tudjátok mi volt a baj! Kifogyott a benzin! Amikor legutóbb tankoltunk akkor nem számoltuk bele a motoros kalandunkat.
Mint férfi megint kezembe vettem az irányítást. A legközelebbi tanya felé indultam, hátha tudnak segíteni nekünk. Szerencsémre rendes emberek voltak az ott lakok. Ám sajnos benzinűk nem volt, de kölcsön adtak nekünk négy lovat. S meg mondták, hogy hol van a legközelebbi benzinkút, illetve még azt is, hogy annak a közelében van a Hembt farm s ott tegyük le a lovakat.
A kis családom elképedt fejet vágott, amikor visszatértem a lovakkal. A farmer segített a motorokhoz kapcsolni őket (1 motorhoz 2 ló) s a nagy hálálkodás után folytattuk utunkat!
Néha felálltam a motorra s ostort csattogtatva kiabáltam. Bevallom nagyon, élveztem. (Később találkoztam az újságban egy erről készült képről, a fő cím pedig így hangzott: őrült Rómaiak a tanyákon)
Néhány órán belül megérkeztünk benzinkúthoz. Tankoltunk, leadtuk a lovakat a megfelelő tanyán s utána, folytattuk utunkat.
Szürkületben megérkeztünk az úti célunkhoz. A tábor neve egy nagy táblán állt a bejárat mellett. Louie-ék amikor elolvasták szinte sírtak. A feleségem pedig a kezével fogta a fejét, és közben jobbra-ballra forgatta. A tábor neve 4 szó volt. Második világháborús katonai tábor.
A tábla alatt könyörögtek, hogy mennyünk haza. Rengeteg dolgot ajánlottak fel nekem cserébe ha nem tesszük be a lábunkat erre a helyre! Mindig hoznak nekem sört ha a fotelembe terpeszkedek, nem kel füvet nyírnom egy évig. Ezekhez hasonló ígéretekkel próbálkoztak. Én mindre azt feleltem, ha idáig eljutottunk, akkor nem megyünk már vissza! Én vidáman reményekkel telve léptem át a küszöböt. A többiek pedig búsan követtek.
Reggel volt a sorsolás, hogy ki melyik táborba került. Szerencsére a feleségem meg én az amerikai csoportba kerültünk. Viszont a fiaim németek lettek. 
Nagyon élveztem a tábort! A francia frontot történt egyik eseményt játszottuk újra. Tankokon ültünk, kocsin szállítottak, sőt egyszer még helikopterrel is repültem. Az elejétől a végéig sütött a nap (kivéve egy délután akkor esett az eső)! Este mindig mulattunk reggel meg támadtunk. Feleségem egy apáca ápoló szerepét töltött be. Én gyalogos katona voltam a fiaim szinten csak ugye bár ők a másik oldalt. Emiatt keletkezett sok szép közös emlékem a kölykökkel.
Bár Louie most is saras lett, de arról nem én tehettem. Megcsúszott a dombtetején és legurult. Én kergettem fel a dombra, de nem én löktem le (bár igaz, hogy egy kicsit bökdöstem a puskámmal).
Teljesen átéreztem a hangulatot. A csatatéren igazi Rambo voltam! A tábor végén ki is tüntettek, mint a leghősiebb katona. Ám a család büszkeségét beárnyékolta Louie. Ő is kapott egy kitüntetést. A legrosszabb katona díját kapta. Megint szégyenbe hoztak…
A díj átadás után a kedélyem szomorúvá változott. Tudtam, hogy ezzel vége van ennek is. Nagyon sajnáltam, jobban élveztem, mint az észak és déli háborúkat. Persze a gyerekek alig vártak az utat haza felé. Nem tudják ők, hogy mi a jó móka. Másnap Bepakoltunk és elindultunk haza felé.
Útközben láttam, hogy az a farmer, aki kölcsön adta nekünk a lovait a traktorja mellett szentségelt s párszor bele is rúgott. Mivel segített rajtunk odamentem hozzá és megkérdeztem, miben tudok segíteni. Megtudtam, hogy elromlok a traktorja.
Gyorsan belemásztam a gépezetbe s hamar megjavítottam. A gazda nagyon hálás volt. Sőt túlságosan is. Hálája jeléül nekünk akart ajándékozni egy póni csikót. Én egyből elkezdtem tiltakozni. A feleségem is mellém állt. Ám a gyerekek követelték! Azt mondták, jár ez nekik, a tábor után! Már majdnem megmutattam, hogy mi jár nekik, de szerencséjükre a feleségem lenyugtatott.
Végül elhoztuk a pónit egy ló szállítóval, amit a farmer adott kölcsön. Úgy adta oda nekünk a szállítóeszközt (s ezért is fogadtuk el a patást), hogy majd a tél után eljön érte, s ha nem kell nekünk a póni, akkor magával viszi.
Ez alatt az idő alatt a gyerekek rájönnek, hogy milyen nagy felelősség is az állattartás. Többet nem fognak zaklatni mindenféle házi állat miatt.
A kocsim is kész lett a szerelőnél. Annyira hiányzott nekem a ragadós ülése a mozgó műszer fala és a fura hangok a motorháztető alól!
Estére haza is értünk. Gyorsan eldicsekedtem a szomszédoknak a kalandjaimról, majd este mirelit pizzát ettem s lefeküdtem aludni.