Sziasztok.
Rájöttem egy dologra az, eltel pár nap alatt.
Minden tiszteletem azoké az embereké, akik tömegközlekedési eszközön közlekednek nap, mint nap!
Egyszerűen borzalmas azokkal utazni!
Sokkal korábban kell fel kelnem. Ott kell dörömbölnöm a fürdőszoba ajtón, hogy a nagyobbik lányom végre ki jöjjön onnan. Amikor végre elhagyja nagy gőzfelhők között a helységet akkor a legkisebb kölköm a lábam alatt átbújik, rám mosolyog és közben mondja bocsi apu s rám vágja az ajtót! Ez így megy szerda reggel óta!
Ezt érdemlem én! Az iskolában kéne tartani, olyan órát, amin megtanítják nekik, hogyan kell tisztességesen viselkedni az apjukkal! Bár azt hiszem, ezt felvetettem már párszor.
Visszatérve a reggelekre elmesélem lebontva hétköznapjaimat…
Szerda:
Megyek ki a buszmegállóhoz, erre az a patológus elhajt mellettem kocsival, s ezt kiáltja felém: -Mi van Anderson! Az orvos olyan kövérnek talált, hogy eltiltott a kocsitól! Nehogy beszakadjon az alja!
Hú ekkor olyan mérges lettem rá! Sikerült neki kora reggel harmadszorra is kiborítania! Nem vagyok hájas, csak egy kicsit ki estem már a formámból! A sértegetésére válaszként azt tettem, hogy amit kezemben fogtam, azt utána vágtam! Ami nem más volt, mint a… táskám. Az utca közepén kinyílt és szedhettem össze a tartalmát. Az volt a legrosszabb, hogy még el se találtam! Persze elment a buszom. Várhattam a következőt. Amin akkora tömeg volt, hogy alig fértem fel! A buszvezető kabinban szinte majdnem belepréseltek! Mellettem egy vén mami nyomorgott illetve siránkozott. Ezt kellet hallgatnom legalább két megállóig. Mert utána felszabadult egy ülőhely. Amikor ezt meg látta az idős nő akkor elkezdet sprintelni a hely felé! Mint egy amerikai focista fellökött mindenkit csak hogy övé lehessen az ülőhely! Képzeljétek el milyen harc alakult volna ki, ha útközben találkozik egy másik rohanó időssel!
Természetesen elkéstem. A főnököm le is szúrt nagyon. Mivel ép egy nagy megrendelést kell teljesítenünk.
Csütörtök:
Megint a buszmegálló felé tartottam. Csak hogy egész este zuhogott az eső emiatt mindenhol tócsák keletkeztek. Reggelre szerencsére már csak csöpögött.
Állunk egy páran várjuk a buszt a kijelölt helyen. Erre jön egy kamion. Dudált egy hatalmasat s mindenkit lefröcskölt sárral! Azt hittem felrobbannak! Haza mentem átöltöztem.
A buszomat lekéstem. A következőn meg élvezhettem az egész útón egy csöves ember szagát.
Megint nem értem be időben. Majd (gondoltam) másnap korábban kelek s beérek.
Péntek:
Sikerült felkelnem korábban. De sajna visszaaludtam. Mire újra felébredtem addigra már hatalmas késésben voltam. Gyorsan kapkodtam. Annyira gyors voltam, hogy nem csak behoztam a lemaradásomat, de még időt is nyertem! Boldogan záram be a házam ajtaját hiszen még legalább hét percem van a busz érkezéséig s a megálló gyors léptekben körülbelül két percnyire van tőlünk. Mikor raktam el a kulcsomat, hát nem elmegy a buszom! Előbb jött, mint kellet, volna! Istenem!
Gyorsan szereznem kellet valami járművet! Nem késhettem el! Oda mentem a garázshoz, reménykedtem, találok ott egy használható biciklit.
Csak egy volt ott, ami az én méreteimnek meg felelt. Ami a lányom tulajdona volt. Lila bicikli. Ahol megfogod a kormányt az természetesen rózsaszín volt. Ezen felül a kerekén ilyen… nem is tudom, hogy írjam körbe, a vasrúdon ilyen kerek bigyók voltak sok fajta színben, és amikor tekertem biciklit akkor csörögtek.
Dilemma mellet álltam. Elkésés vagy leégés… elkésés vagy leégés… elkésés vagy leégés… leégés.
Fejemre zacskót húztam ezzel próbáltam magam megvédeni a szégyentől. Végig az úton vagy 50km/óra sebességgel tekertem a munkahelyem felé. Az úton folyamatosan röhögtek rajtam, illetve megpróbáltak leszorítani az útról poénból!
De végül is beértem! Nagy megkönnyebbülés volt. Persze egyből egy székre vetettem magam s vagy egy óráig csak ülő munkát végeztem.
Hamar keresnem kéne egy új motort. Megyek is, körbenézet a neten.
Legyetek jó katonák s a felvételiteket katonai egyetemre adjátok be!
Szevasztok!
